Tenni vagy nem lenni

Forrás:MagyarSzó

Kiürülnek köröttünk a helyek. Üresen maradnak a házak, az üzlethelyiségek új bérlőkre várnak, s ami igazán döbbenetes, eltűnnek mellőlünk az ismerősök. A megélhetési migráció elsodorja a fiatalokat, akik tevékenyen kivették részüket a vajdasági magyar közéletből. Nem tudjuk hányan, de településenként több tízen, több százan. A doroszlói Lennert Móger Tímea is a külföldet választotta.

Az év elején a forgatókönyve alapján készült kisjátékfilmjében vetette föl a megélhetési migráció időszerű problémáját, s a filmet nagy sikerrel vetítették Zomborban, Doroszlón, Bezdában, Szegeden, s a vajdasági filmünnep keretében még számos helyen.

Tímea egy a sok közül, ám olyan személy, akit a Vajdaság és a magyar nyelvű külföld elismert költőként, publicistaként, újságíróként, művelődésszervezőként ismer. A közösség elismert és megbecsült tagja, aki most a szellemi munkát, a „tollat” kétkezi munkára váltja Németországban. Döntése okairól beszélgettünk vele szülőhelyén, Doroszlón.

A forgatókönyved alapján készült Menni vagy nem lenni című kisjátékfilmben még dilemmaként veted fel a vajdasági magyar fiatalok sorsproblémáját, az elmenni vagy maradni kérdését. Most viszont, amikor eldöntötted, hogy magad is külföldön keresel boldogulást, a filmed címe állításként hangzik. Az idén januári forgatás idején már tudtad, hogy összepakolsz?

– Latolgattam, de nem érett meg bennem a végleges döntés. Az a segítség, amit a forgatás során a doroszlóiaktól, de sok kupuszinaitól, zomboritól kaptunk, újból nyomatékosította, mennyire értékes emberi, szellemi potenciállal rendelkezik Nyugat-Bácska. Az energia, amelyet a helyi kicsiny közösség megmozgatott az alkotómunka érdekében, továbbra is bizalomgerjesztő. A film és a címe sem kíván kategorikus lenni, állítani. Természetesen én sem állítom, hogy a személyes döntésem a helyes, és lépjen le mindenki, de lépjünk valamerre. Ki itthon, ki másutt, ne rekedjünk meg, ne fásuljunk bele. Nem mondok újat azzal, hogy az egyén morális, mentális leépülése árt az egész közösségnek.

Nem titok, a filmet rendező Goretić Péter is külföldön van, Magyarországon tanul. Tudjuk, ritkán jön haza az, aki tanulóéveit külföldön tölti, sőt azok is, akik idehaza járnak egyetemre, a falu és a kisváros helyett a nagyobb városokat választják. Ennek tükrében nem tűnik kissé hamisnak a filmben felvetett kérdés? Vagy a film egy dolog, a valóság pedig más?

– Ez a film a valóságból merít, nagyon is realisztikusra tervezett. Hiteles is, ha azokat a fiatalokat vesszük tekintetbe, akik már nem falatozhattak túl sokat a titói Jugoszlávia „kolbász-kerítéséből”, megélték a polgárháborút, önhibájukon kívül nem tanulhattak tovább, nem teremthettek maguknak biztos egzisztenciát, olyan életmódot, amilyet elképzeltek. Falun… ahol persze mindez nem vonatkozik a földműveléssel foglalkozó vagy vállalkozást öröklő, biztos anyagi háttérrel rendelkező fiatalokra (szerencsére, vannak ilyen sikertörténetek!), és az általad említett legújabb generációra sem, amely más okból (néha trendből csak) távozik, urbanizálódik inkább. Ahelyett, hogy például vállalkozna… de sokszor a példa hiányzik, nem örököl vállalkozó szellemet (sem).

Kiváló újságíróként, költőként, a filmed révén, antológiák szerzőjeként nemcsak Vajdaság-szerte,hanem külföldön is elismerést szereztél, most pedig arra vállalkozol, hogy gyakorlatilag fizikai munkás leszel Németországban. Ahhoz a döntéshez, hogy magad mögött hagysz mindent, amit hozzáértőn és szeretettel csináltál, kilépsz a magad teremtette népszerűségből, igen komoly motivációra lehetett szükség, és bizonyára hosszas fontolgatásra. Mi indította el benned az elvándorlás felőli tépelődést, illetve mi volt az utolsó csepp a pohárban?

– (Már) nem jellemző rám, hogy indulatból hozok döntéseket. Folyamat volt, amelynek a végén döntöttem: menni, ha arról van szó és arra van lehetőség, hogy az ember fejlődjön, és ha erre (hangsúlyozom, személyes okok, hiányosságok miatt) csak külföldön van lehetőség. Elmenni, de felelősségtudattal az iránt, amit itt hagyok. Különben is azt hiszem, hogy otthontól nem lehet végleg eltávolodni – a szellemi szállak kötnek, köteleznek, (meg) tartanak, légy bárhol a világban. Menni-jönni kell, hisz néhány hónap, és a zentai zEtna Kiadónál megjelenik a doroszlói Stock János fotós képeire írt szövegeimet tartalmazó kötet és Goretić Péterrel tervezünk további közös (nyugat-bácskai) projektet, annak ellenére, hogy a közeljövőben mindketten távol élünk majd ettől a vidéktől.

Környezetedből hányan távoztak külföldre? Ők adtak példát?

– Doroszlón eddig az a jellemző, hogy egyedülálló fiatalok mennek külföldre. Leginkább Ausztriába, Németországba, de néhányuk célpontja volt Norvégia és Svájc is. Pontos statisztikát nem tudok mondani, de Ausztriában már kezd kialakulni egy doroszlóiakból álló kicsiny (lakó)közösség. Ahogy tudom, a kiutazott fiatalok többnyire összetartanak, szabadidejükben szerveznek közös programokat, de egyénileg is igyekeznek hasznosan tölteni az időt, találni testhezálló hobbit. Keményen dolgoznak, de a maradék idő és az anyagi lehetőségek felhasználásával igyekeznek minőségi, egészséges életvitelt folytatni. Ausztriából szinte kéthetente hazajárnak és a gyakori látogatásoknak köszönhetően van, aki továbbra is részt vesz a doroszlói közösségi életben, segíti az egyesületek, civil szervezetek munkáját. Ilyen szempontból példa, hogy szűnhetnek a görcsök… Egyénileg és közösségileg is legveszélyesebbnek a belefáradás tényezőjét tartom… nem akarom megvárni magamnál ezt az állapotot. Lépek, most a saját érdekemben, hogy egyszer, ha úgy alakul, ,,felfegyverzettebben” (mert megy itt a harc!), új motivációkkal térhessek haza. Remélem, lesz mire…

Gondolom, biztos munkahely vár. Neked könnyű volt megszerezni?

– Fizikailag elég távolra költözöm, a holland–belga–német hármashatárhoz, Aachenbe. ,,Könnyen beszélek”, a családom másik fele vár rám. A Bátyám ’91 óta él Németországban. Annak idején ott tanult és épített fel egy új életet. Ő segít most engem, az egészségügyben dolgozom majd.

Nem lennél első magyar író, aki külföldön is megmaradt magyar írónak. Gondolkodtál ezen? Természetesen olyan alkotók is akadnak, akik idegen helyen, nem anyanyelvükön lettek sikeresek és elismertek. Ez is benne van a pakliban?

– Az anyanyelv szent dolog. Ahogyan az itthoni táj is az, amelyből merítettem témát eddig is. Hiszem, hogy külföldről nézve új „színt” kap majd. Kíváncsi vagyok, milyet. Most, így az út előtt, újból kíváncsi vagyok… már kezdtem elveszíteni az emberi, az emberek iránti természetes érdeklődésem és az alkotói szempontból (sem) jó jel. Idegen nyelven? Egyelőre nem tartok ott, de érdekesnek tartom ezt az opciót is. Biztosan előbb-utóbb „játékra” vetemedem, eljátszom majd, a remélem, hogy egyre bővülő nyelvi készletemmel.

És azon eltöprengtél-e, hogy milyen üzenete lehet egy fiatal értelmiségi elvándorlásának, amikor környezetünkben folyamatosan tapasztaljuk a fogyást, Vajdaságban talán nincs is olyan család, amelyet valamilyen szinten ne érintene az elvándorlás?

– A fentiekből kiolvasható, az itt hagyott közösség, hely iránti felelősségem teljes tudatában megyek el. Nem elhagyom, csak egy időre vagy időről időre itt hagyom ezt a tájat. Lényeges tényező, hogy alapból ki mennyire kötődik a szülőhelyéhez. Ha erősek voltak a szálak, azok is maradnak, ha nem, hiába élünk egy bizonyos helyen, hiányzik a megélése a közösségi, táji, emberi létnek. Szerintem a lényeg, hogy ne váljunk ártóvá, maradjunk hasznosak, itt, ott, így vagy úgy, de „egyenesen”.

A filmedet kedden mutatták be Szegeden. Kik voltak a közönség soraiban, és hogyan fogadták az általad felvetett dilemmát?

– Többségében a kilencvenes évek elején Szegedre települt vajdasági magyarok ültek a közönség soraiban. A film után jó hosszan beszélgettünk a menni vagy nem lenni dilemmáról. Gondolhatják, bőven volt véleménye és kérdése a halmozottan érintett közönségnek. ,,A többségi nemzet tagjai közül is mennek el Szerbiából?”, „A vajdasági magyarok, a nyugati államok helyett, miért nem Magyarországra települnek át, talán az ottani (gazdasági) helyzet megítélése sem pozitív?” Ilyen és ehhez hasonló kérdések merültek fel a hallgatóságban. Nem mindig lehet okos választ adni, de addig jó, amíg kérdezünk.

Fekete J. József